Rongyosra olvasott szabadság

Egy könyv, ami nem csak elolvastatja magát – hanem elkísér

Vannak könyvek, amelyeket elolvasunk.
És vannak könyvek, amelyek utólag az addigi életünknek is értelmet adnak.

Az Ízek, imák, szerelmek számomra nem egy történet volt a sok közül. Sokkal inkább egy tükör. Egy megélt álom. Egy belső felismerés arról, hogy vágyhatok többre annál, amiben éppen vagyok.
(Megmondom őszintén: piszok irigységet éreztem minden egyes sornál.)

Amikor először olvastam, olyan érzésem volt, mintha valaki azokat a gondolatokat és vágyakat írta volna le, amelyeket én még magamnak sem mertem kimondani. És a pláne az egészben az volt, hogy Elisabeth Gilbert mindezt meg is valósította.

Ami végig áradt a könyvből, az az elképesztő női erő, amely akkor is jelen van, amikor rettentően félünk a saját életünktől.

Rongyosra olvasott szabadság

Ez a könyv idővel „bibliámmá” vált. Nem azért, mert minden válasz benne volt, hanem mert újra és újra emlékeztetett valamire:

Lehet útra kelni.
Lehet keresni.
Lehet elveszni, majd megtalálni.

Szó szerint rongyosra olvastam. Mindig mást adott - attól függően, hol tartottam éppen az életemben. És ami miatt igazán hű társam lett a mindennapokban, az az, hogy akármikor „felcsapom”, mindig olyan üzenetet hordoz, ami ott és akkor elgondolkodtat.
A film pedig szintén zseniális, kezdetnek az is szuper, ha azt megnézed.

A szó, ami mindent összefog

A könyv – és a film – elején megjelenik egy hívószó: „Keljünk át.”

A filmben Julia Roberts ízlelgeti ezt a szót egy fiatal olasz férfi társaságában: nyelvtanilag, hangzásában, minden szempontból megvizsgálva. Olaszul: Attraversiamo.

A könyvben így ír róla:

„Kedvenc olasz szavamnak mindmáig egy nagyon egyszerű, mindennapi kifejezés számít: attraversiamo. Olyasmit jelent, hogy keljünk át, menjünk át, mint például: Menjünk át a túloldalra! Barátok gyakran használják sétálgatás közben, amikor úgy döntenek, hogy itt az idő átmenni az utca másik oldalára. Igazán prózai kifejezés, semmi különös nincs benne, magam sem értem, miért ragadott meg ennyire.”

„A Colosseum közelében sétálgattunk, amikor Giovanni először mondta ezt nekem. Hirtelen lefékeztem, és követelve kértem, árulja el, mit is jelent ez a csodálatos szó. Attraversiamo. Nem értette, miért vagyok annyira oda. Menjünk át a túloldalra? De az én fülemben ez úgy hangzott, mint az olasz hangok tökéletes kombinációja: a vágyódással teli A a szó elején, a gördülékeny tr, a nyugalmas s, az a lézengő i-a-mo a végén. Teljesen odavagyok ettől a szótól.”

Elsőre talán nem tűnik jelentősnek. Csak beleolvadunk ebbe a beszélgetésbe.
De a történet végére értelmet nyer. Nem földrajzi értelemben. Hanem belső átkelésként.
Egy olyan útként, ahol nem az számít, honnan indulsz, hanem hogy mersz-e elindulni.

Egy szó, egy fejlődéstörténet

Számomra a „Keljünk át” nem egy egyszerű szó. Hanem egy teljes fejlődéstörténet egyetlen kifejezésbe sűrítve.

Arról szól, hogyan kelhetünk át egyik élethelyzetünkből a másikba. Egy régi, elhasznált működésből egy számunkra igazabb felé. A fásultságból a jelenlétbe.

Ez egy nehéz, de izgalmas út, amin én is járok.

És amin - reményeim szerint - azok is végigmennek majd, akiket elkísérhetek egy darabon.

Nem megérkezni kell – hanem úton lenni

Ez a könyv nem tanít meg arra, hogyan kell „jól élni”. De megmutatja, hogy az élet nem egy állapot, hanem  mozgás.

Egy átkelés.

Talán ezért ivódott belém ennyire mélyen. Mert nem megoldásokat ad, hanem mesél. Az élet nehézségeiről – jó adag humorral átszőve.

Miért írok erről most?

Mert a blog, amit most indítok, innen indult. Nálam ez a könyv volt a gyújtózsinór. És mert minden történetnek van egy pontja, ahol már nem lehet visszafordulni, csak továbbmenni.

Zárás helyett

Ha olvastad ezt a könyvet, talán érted, miről beszélek.
Ha nem, talán egyszer majd a kezedbe kerül, pont akkor amikor szükséged lesz rá.

Addig is: nem kell sietni.

Csak keljünk át.